byaoldala

1.rész:

Selena:

- Selena! Selena! Selena, kelj fel, mert elfogsz késni már az első napodon! - ébresztgetett anya, bár nem épp kellemes módon, mivel szinte megvakultam, amint az első napsugarak beértek a szobámba.
- De, anya! - mondtam félálomban és közben elbújtam a takaróm alatt, azt remélve, hogy így tovább aludhatok.
- Semmi de. Gyere le enni, a bátyád már indulni szeretne. - mondta és lement a konyhába.

Na jó, most már tényleg felkelek, vajon milyen lesz az első napom? Fogadni mernék, hogy Tiffany még mindig mérges rám, mivel nyár elején megfogadtuk: "Mi, barátnők egész nyáron együtt fogunk lógni". Sajnos suli után apáék bejelentették, hogy elutazunk, tehát az egész nyarat a Balaton-parti nyaralónkban töltöttük.

Miközben elkészültem, azon töprengtem, hogy kik lesznek az osztálytársaim, de senki sem jutott az eszembe. Hát nem csoda, mivel Wild falls egy kis város, de mi egy nyár után is rengeteg új emberrel találkozunk. Ebből a városból nyáron mindenki inkább elmegy, mivel nyáron szinte mindennap alapító-nap szokott lenni, ahová mindenkinek kötelező elmennie, nem is beszélve az alapító-bálokról, a felszabadító-napokról és a felszabadító-bálokról, így mindenki nyáron elköltözik, úgy látszik, hogy csak a mi családunk ragaszkodik már több mint 200 éve Wild falls-hoz.
Miután felöltöztem nagy vidáman trappoltam le a lépcsőn és már kezdtem is hozzá az ínycsiklandó, de kissé túldíszített tojásrántottának, ami természetesen anyára vall. Látszik, hogy ilyen tulajdonságot egyáltalán nem örököltem, de persze azt se mondanám, hogy trehány vagyok, inkább egyszerűen-precíz, már ha a két szót lehet így ötvözni.

Alighogy megkostóltam a reggelim, ideges, sietős dudálást hallottam, ami természetesen a bátyám volt. Ő egy évvel idősebb nálam, tehát tizedikes a Rastanford Középiskolában, ahova én is járok. Külsőre sok mindenben hasonlítunk, barna haj, szem, arcvonások, de igazából ellentétek vagyunk. Ő bulizós, bandázós, míg én visszafogottabb vagyok, na nem, mintha én nem lennék benne mindenféle hülyeségben.
- Selena, menj, mert a bátyád itt fog hagyni. - hallottam anya hangját a nappaliból.
- Rendben, de hol van apa? - kérdeztem.
- A Doub családnál már megint elromlott a tv, úgyhogy elment megnézni munka előtt.
Ezen csak nevettem, majd viccesen hozzátettem:
- Ja. Apa és az ő munkamániája!
Amire mindketten elnevettük magunkat, mivel tudjuk, hogy apa utálja a munkáját. Ezután újra hallottam a dudálást.
- Na jó, most már megyek, mert a végén még gyalogolhatok a suliig. - mondtam és közben táskával a hátamon kiléptem az ajtón. - Szia anya!
- Szia, légy jó!

 
Beszálltam a bátyám kocsijába, ami csak 2 személyes, de 2-en is alig fértünk el benne.

- Nahát, ha minden reggel ezt elfogod játszani, akkor esküszöm, hogy itt hagylak. - mondta Peter.
- Jó, jó értem, csak elfelejtettem beállítani az ébresztőt, bocsi. - válaszoltam.

Az úton többet nem szóltunk egymáshoz, ami meglehetősen hosszú volt, mivel mi laktunk Wild falls egyik végén, az iskola pedig a városka másik végén volt. Nem mértem az időt, de egy 15 percet biztos, hogy utaztunk, miközben a kocsiban síri csend volt.
Aztán odaértünk és mindketten sóhajtottunk, majd Peter rám nézett, de bíztató szavak helyett ezt mondta:

- Figyu Selena, vegyük úgy, hogy mi ketten nem ismerjük egymást, mert nem akarom, hogy leégess a haverjaim előtt.
- Peter! - kiáltottam fel, de közben csak arra gondoltam, hogy végre beléphessek az új sulimba - Egyébként én is szeretlek. - és kiszáltam a kocsiból.

David:

- Amúgy miért is akarunk mi újra suliba járni? - kérdezte a testvérem Jackson-t. Ez a kérdés Samantha-t is érdekelte, ezért kíváncsian várta a választ.
- Azért, mert szeretném, ha csak egy normális családnak hinnének minket. - felelte Jackson.
- Jó, hát akkor gyere Samantha, menjünk reggelizni! - mondta Jason.
- Nem, nem! menjetek le a pincébe, ott találtok néhány tasakot. - kiabálta Jack.
- Mi? Erről nem volt szó!

Ekkor már én sem bírtam tovább:

- Ebben a városban az utolsó különös eset 1939-ben volt, úgyhogy azóta még biztos nem felejtettek és különben is Jack-et itt már ismerik, mi vagyunk a gyermekei, akik normálisak!
- Okés, oké értem. De miután megeszed Tapsi Hapsit, nincs bűntudatod? - kérdezte Jason cinikusan, amire én megpróbáltam neki támadni, de Samantha közénk állt.
- Egy normális család verekedik az étkezőben? - kérdezte, amire mindhárman elkezdtünk ordibálni.
- Hagyjátok abba és induljatok, mert az óra már 2 perce megy! - vágott közbe Jack - Ha már azt akarjuk elhitetni, hogy én az apátok vagyok, nem akarok bajba kerülni miattatok.
- Nyugi, egy kis vámpír gyorsaság és már ott is vagyunk! - nevetett Jason - Nem jössz, David?
- Emlékszel még? Normális. - mondtam, de ekkor Jason és Samantha már eltűntek.
- Tudod David nyugodtan mehetsz vámpírgyorsasággal és akkor legalább nem késel el. - mondta Jack.
- Nem, akkor inkább elkések! - válaszoltam, de végül Jack rávett, hogy kivételesen használjam a képességem. Ezért elindultam és egy másodperc sem kellett ahhoz, hogy a Rastanford-i suli parkolójában legyek.

Selena:

- Szia Selena. - köszönt Tiffany elég közömbösen, mivel tudja, hogy már ezzel elronthatja a napomat, de nem, most erős leszek, bár tudom, hogy utálok haragot tartani.
- Szia! - mondtam, de szerintem nem is hallotta, mert elviharzott.

Én csak csendben sodródtam tovább az árral, ami a folyosón volt, míg végül elértem a 122-es termet, ahol áttörtem a tömegen és szinte beestem az oszályba.

David:

Beléptem az osztályba:
- Jó napot kívánok, elnézést a késésért. - mondtam.
- Rendben van, kérem üljön le. Bizonyára maga Jason Saver. - jelentette ki Mr. Rayman.
- Nem, én a testvére vagyok, David Saver.
- Á, akkor valószínűleg ikrek - mondta, majd Jason felé fordult és hozzá tette - Hát, annyira nem hasonlítanak egymásra.
- Két petéjű ikrek vagyunk, de Samantha a húgunk, ő 1 évvel később született. - mondta Jason, aki Samantha-val ült a 3. padban.
- Hmm, már értem. Akkor David, kérlek foglalj helyet a 2. padban, Selena mellett.

A neve hallatán Selena felkapta a fejét és rám mosolygott, de mivel egész életemben már az emberek pár mozdulatából meg tudtam állapítan, hogy mit éreznek, ezért láttam, hogy Selena a mosolya ellenére mégis szomorú volt. Majd leültem mellé és elkezdődött a töri óra, ami mindig is a kedvencem volt. A töri óra alatt végig úgy éreztem, hogy a bennem lakozó vámpar előakar jönni, de én nem hagytam, muszáj volt legyőznöm, bár nehezen ment, mivel Selena vérét sokkal jobban éreztem, mint bárki másét. Óra közben sokszor hátrafordultam, hogy lássam Jason-t és Samantha-t. Észrevettem, hogy ők is csak Selena vérére koncentrálnak, ezért egy gyilkos pillantást vetettem rájuk, amire Jason elővette a telefonját és valamit elkezdett írni, ezért visszafordultam.

- Mi van a táblára írva? - kérdezte Selena - Mr. Rayman úgy ír, hogy el sem tudom olvasni.
- Hát asszem a Tordesillasi szerződés. - mondtam.
- Ja, tényleg, köszi, amúgy hogy hívnak?
- David, David Saver.

Ebben a pillanatban kaptam egy sms-t Jason-tól, amit Selena látott, ezért abbahagytuk a beszélgetést. Az sms-ben ez állt: 'Na, ma mi lesz a vacsi? Én már tudok egy jelöltet!". Erre az sms-re nagyon dühös lettem, de sajnos óra volt, így nem mehettem hátra, hogy a székükhöz kötözzem őket, ezért inkább folytattam a beszélgetést Selena-val, hogy ezzel is eltereljem a figyelmemet a testvéreimről.

- És téged pedig Selena-nak hívnak, ugye?
- Igen, Selena Fitcher. - mondta és ebben a pillanatban kicsengettek.
- Akkor szia, majd találkozunk holnap, ugyanitt. - mondtam, mosolyogva.
- Igen, szia. - mondta és kiment az osztályból.

 Selena:

Amint kiléptem az ajtón, már jött is az sms Petertől, hogy sajnos egyedül kell hazamennem, mivel neki még lesz két órája, ezért hát elindultam gyalog. Útközben egyszercsak feltámadt a szél, pont amikor a Wild falls-i bárhoz értem, ahova sokszor mentünk Tiffany-ékkal, bár apa nem volt valami boldog, amikor odamentünk, de nem tudom, hogy miért. Pár perc múlva egy fekete macska szaladt át előttem. Sokan hisznek az ilyen balszerencsékben, de én egyáltalán nem vagyok olyan, ezért folytattam az utamat haza.

 Amint a házunkhoz értem, anya hívott:

-Selena? Megnéznéd, hogy apa otthon van-e? - kérdezte.

- Persze! - mondtam, majd beléptem a házba, ahol síri csend volt, körül néztem, de nem találtam senkit. - Nincs még itthon.

 - Húha, akkor nem tudom, hogy hol lehet - mondta, nagy sóhajok közepette - átmennél Tiffany- ékhoz?

 - Hát - mondtam sajnálkozva.

- Légyszíves, csak 2 saroknyira van tőlünk a házuk.

 - Oké, megyek is, de még nem kérdezted meg őket?

- Még nem , ha ott van, akkor hívj, ha meg nincs - itt nagy levegőt vett - akkor is hívj fel.

- Oké-zsoké anya, majd akkor hívlak, szia.

- Várom, szia picim - mondta, majd letette a telefont.

Elindultam hát Tiffany-ékhoz, de útközben azon töprengtem, hogy régebben még hányszor megtettem ezt az útat, és hát most kíváncsi is voltam, hogyan fognak majd fogadni. Talán kirúgnak, vagy amint ajtót nyit Tiffany, be is csukja az orrom előtt? A nagy gondolkodásom közepette észre sem vettem és már ott áltam a házuk verandáján. Nagy levegőt vettem és csengettem. Ezek után nagyon megijedtem, mivel hirtelen Tiffany lépett ki az ajtón és láthatóan ő is megijedt, hiszen nem számított rám és most szembe találta magát velem, egymásba is ütköztünk.

- Hát te meg mit keresel itt?

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat